2015. február 10., kedd

Első fejezet - Idegen erők




Igen jól látjátok, összevontam az első két fejezetet, mert nagyon szorosan kapcsolódnak, és a végén indul be igazán az egész.

Ahoi! Megérkezett az első rész. Sajnálom, hogy nincs prológus, de úgy gondoltam, hogy a fülszöveg alapjáraton kellőképpen bemutatja a történet alapvilágát, ezért nem akartam avval húzni az időt. Remélem tetszeni fog azért az első fejezet. Kérlek mondjatok vélemény, nagyon sokat segítene, és örülök az építő kritikának, akár pozitív, akár negatív! Azzal, hogy elindult a történet, elszántam magam, hogy kiteszem a rendszeres feliratkozók modult, hátha valakinek annyira megtetszik a blog, hogy a továbbiakban is kövesse.



Miért van itt? Ma a francot csinál? Csak úgy senki sem szokott ideköltözni, a 722-es házba. 
Szembe nézett velem, miközben éppen fel futottam a lépcsőn. Szaporán kapkodtam a vékony lábaimat, egymás után, mikor a forduló tetejéhez lépett. Csak lassan sétált le, miközben a telefonját nyomkodta.
Minek mobilozik? Az nem jó semmire...
Hirtelen megtorpantam, és elővettem a normális járásom. Lassan kezdtem lépkedni, miközben visszafogtam a lihegésemet.
Bizonyára észrevette, hogy lelassítottam, de egy apró arcrezzenésnél többre nem méltatta.
Egyáltalán, miért érdekel engem, hogy egy ismeretlen mit gondol a futkosásomról? Mégis...
Ahogy egy méterre került tőlem, a szívem egy hatalmasat dobbant. Egy nevetséges, türkiz sapka volt rajta, ami alól kikanyarodtak a barna fürtjei. A hasán feszült a kék, kapucnis pulcsi, és a nap barnította bőre, simának, puhának tűnt a homályos reggeli fényben.
Úgy a karjaiba bújnék... - gondoltam kótyagos fejjel, miközben a fogaimat megfújta a szellő. Már megint tátva maradt a szám...
Vilma! Térj észhez! - kiabáltam magamhoz, mikor ő végleg elsétált mellettem. A kellemes áfonyaillata megcsapta az orromat, mire csak újra elgyengültem.
 - Elég! - suttogtam, és tovább kezdtem futni. Ő még bőven a sarkamban volt, de nem érdekelt. Véget kellett vetnem ennek a gyerekes viselkedésnek. Nem elég, hogy valószínűleg a nyakamon van a következő teszt, már egy hónapja ő is csak megnehezíti az életem.
Mi lesz így velem? Ezek a felesleges plátói érzelmek, csak arról tesznek bizonyságot, hogy nem vagyok méltó a 722-es házhoz... 
A 7. emeletre érve előkaptam a kapukártyámat, amivel gyorsan berontottam a lakásba. Magamra csapva az ajtót a földre borultam.
 - Mégis, mi lesz így velem? - remegtem, majd oldalra dőltem.
Ezek után valószínűleg elájultam, vagy elaludtam. Nem tudom. Az egész éjszakát végig tanultam, tehát egyiken sem csodálkoznék.
***

Szerecsen Vilma, a híres Szerecsen Gábor lánya. Szép látványt nyújthatok, ahogy a fehér hajammal, és sötét ruháimmal a földön fekszem ájultan. Ha ezt látnák a vizsgabírók, bizonyára rögtön megöletnének. Bár, ennél kevesebb is elég nekik. Még szerencse, hogy az 1000-nél kisebb házakban lévő embereket nem figyelik meg. Nekünk még van egy kis nyugtunk, már ha folyamatos rettegés, egy kimondott szótól is, annak nevezhető.
Mikor kisebb voltam, azt kívántam, bár véget érne a háború, de visszagondolva csak az ártatlan naivitásom beszélt belőlem. A harcoknak már hét éve vége, mégis az átlagos emberek nap, mint nap csatáznak önmagukkal. Aki esetleg öngyilkosságra adná a fejét, a családját automatikusan kivégeznék, hiszen a gyengeséget ültette a vérükbe. Ebben a világban az egyetlen, ami megvédhet, az az ész, semmi más.
Pont abban az évben születtem, amikor az első fegyverek megdörrentek, 2025-ben. A tízéves háborút ugyan nevezhették volna negyedik világháborúnak, de itt teljesen más volt a helyzet. Nem az országok küzdöttek egymás ellen, hanem az intelligens nagyhatalmak, a senkik ellen. Mivel a neves édesapám a győztes oldalon állt, volt menedékem. Féltve őrzött kincs voltam, minden diplamata szemében. Így nevezték el magukat, a népirtás oldalán harcoló katonák. Diplamaták. Még nem sejthették, hogy a tényleges szelektálás még őket sem kíméli. A föld lakosainak a száma a felére csökkent, és még a drága Szerecsen Gábornak is fel kellet áldozni a háromból egy gyermekét.
A katonáink jószerivel mind beleőrültek a harcba. Elvesztették az összes lelkiismeretüket, és az agyi kapacitásuk a nullával lett egyenlő. Azóta a kivégzéseket csak is robotok végzik.
A bűntudat így is a vezetőket illeti, viszont nem tapad vér a kezükhöz.
Sajnálom. Igen, magamat sajnáltatom, hogy nem volt lehetőségem egy békés világban élni. Hogy lehetek ilyen gyenge?
Ez a rendszer, ugyan intelligens jövőt igér, de milyen úton juthatunk el odáig? A földön élő emberek a kezükbe vették az összes élőlény életét, jogtalanul.
Még álmomban is ilyeneken gondolkozom... Gyenge vagyok. Egy apró falevél, az erdő közepén.
***
 - Kisasszony. Kisasszony! - rángatott a kezeiben Aguszta.
 - Jól vagyok! Nyugodjon meg! - intettem. - Minden rendben, csak elájultam.
 - Kis hö'gy! Egyre gyakrabban történik ilyesmi. Ne feledje, én a konyhábó' nem hallom, ahogy a földre esik, azzal a nádszá'nyi kis testéve'!
 - Nem lesz baj! Hány óra? - kérdeztem, miközben feltápászkodtam.
 - Tizenegy, má' fel is raktam az ételt. 
Mennem kell. 
 - Sajnálom! Ma Évához kell mennem, a gyerekekhez - mentegetőztem, majd az ajtó felé indultam.
El sem búcsúztam Agusztától, de már kiléptem az ajtón. Az ilyen elrohanásokat mindig megbánom. Bármikor eltűnhetnek emberek, és nem térnek vissza. Akár én, akár ő.
Ő volt az első "védencem". Az általam megszerzett 346 pont csupán erre ad esélyt. Jogászkodásra.
A teszteken a maximálisan elérhető pontszám, a 400. Ebből minden pontért meg kell szenvedni. Van, amit egészségügyileg lehet kapni, van amit a logikai képességgel, vagy IQ-val lehet megszerezni. Hattól, tízéves korig elég a 150, de tizenegytől tizenöt éves kortól, már 200 pontot kell elérni az élethez. Aki ezek alatt teljesít... Meghal.
Persze ez a teszt igazodik a korhoz, de ha komolyabb betegséget hordozol, felesleges is belevágni.
A világ csakis a makk egészséges, okos embereket fogadja el.
Levágtattam a lépcsőn, majd befordultam az ajtóhoz vezető kanyarba.
A ház egy egyszerű, kocka alapú panel volt, benne hét lakással. A számozás így egyértelmű is; 722-es.
Az üvegfalakon minden átlátszott, és ez tette a helyet igazán ijesztővé. Minden mozdulatról, érintésről, levegővételről tudnak.
Én a legfelső, az az a legelőkelőbb lakást kaptam, a 7. emeleten. A tető is hozzám, tartozott, amin egy helikopterleszálló, és egy apró medence kapott helyet.
Kiléptem az utcára, és a szemem elé tárult az összes többi ház; Mind egyforma.
Az úton pedig, éppen úgy 100 km/h-val csattogott a gyors járat. Egy szerkezet, ami összeköti az egyes városrészeket.
A természetszennyezésről én ugyan csak a történelem óráimon hallottam, egyetemben az autókkal.
Elővettem a gyors kapcsolót, és megnyomtam a megnyűtt lassító gombot. Az egymás után cikázó acélrudak egyre csak lassulni kezdtek, velem együtt. A szerkezet lényege, hogy képes a közvetlen környezetét lelassítani, így könnyeden fel tudok ugrani a száguldó rudakra. A kapcsoló egészen addig tartja a hatása alatt a teret, ameddig a célomig nem érek. Akkor leugrok a mágneses szerelvényről, és kikapcsolom. Ugyan, én hosszúnak érzem az utazást, de az eredeti időben percek alatt tudom megtenni az adott kilométereket. Fantasztikus találmány, bár még igen csak új. Ha esetleg utazás közben elromlik a kapcsolód, ki vagy téve, a biztos halálnak, nem mintha, az nem lenne mindennapos... Ezt a könnyítést, csak az igazán tehetősek engedhetik meg maguknak.
Letrappoltam a szerelvényről, majd az üvegablakos épület felé vettem az irányt.
Besétáltam az épületbe, ahol már az ismert utat bejárva, a kisterembe értem.
Az aprócska szoba telis-tele volt üres székekkel, és csupán az osztály fele volt jelen.
 - Egyre kevesebben vannak - léptem Vica mellé.
A vöröskés, bongyor hajú lány hirtelen megremegett, majd mosolyogva dorgált meg:
 - Hé! Ne ijesztgesd a tanítónénit! Mindenkire ráhozod a frászt, a fehér hajaddal! - mutogatott mókásan az ősz fejemre.
Nem tehetek róla.
 - Ugyan már! Tudod, hogy ez egy betegség. - mormoltam.
Ami miatt tizenöt pontot vesztettem... 
 - Ülj le a többiekhez! - utasított, a három férfi mögé mutatva.
A kis teremben éppen, egy extra óra volt, tekintettel az év végére. Már nem volt semmi a tananyagból, ezért az én Évám egy felnőtt munkákról szóló előadást szervezett, ahol nekem is beszélnem kellett.
Az egyetlen, ami gátolja az unalmamat az a félelem. Egy hamis információval, akár meg is ölhetem az egyiküket...
A felvezető szöveg után, rögtön engem is szólított, mivel jól tudta, hogy nincs időm mindenre. Semmire.
 - Na gyerekek! Ma négy, érett felnőtt fog nektek, egy kivételes beszámolót tartani, a jövőről. Mivel egyikük a bíróságon is érdekelt, kénytelen is vagyok elsőként szólítani. A híres politikus, Szerecsen Gábor egyetlen lánya, Szerecsen Vilma. - mondta ünnepélyesen Vica, mire  feltápászkodtam.
Szerecsen Vilma a színpadon. A fehér hajammal, és a fekete ruháimmal... Szép példa.
 - Üdv! Ma azért vagyok itt, hogy egy kicsit beszéljek a munkámról. Mit is dolgozok? A bíróságon vagyok védelmi jogász, és a kevés pontot elért, különleges esetekkel foglalkozom. Ha a jövőben valamiféle bajba kerülnétek, lehetséges, hogy velem fogtok találkozni. Ugye, ahogy tanultátok, a történelemórák célja, hogy megismerjétek a múltunkat, és okuljatok belőle. Régen, rengetek korrupció, és felesleges jog viaskodott a világban, de mostanra csupán az én szakágam maradt. Azért küzdök nap, mint nap, hogy az átlagos, egyszerű emberek - mint én - élhessenek, - és én soha ne üljek az ő székükben - de a számukra megfelelő munkát kapják. Röviden ennyi lenne. Van kérdés? - hallgattam el.
Egy normális, apró kisgyerek először a hajam színéről érdeklődne, de akkor valószínűleg még eggyel kevesebben ülnének a teremben...
A pár mondatom után jöttek az értelmes, felnőtt kérdések, majd az én kevés bizonytalan mondatomból, egy egész, elmés kis előadás lett, de ez nem nekem volt köszönhető.
 - Köszönöm a figyelmet! - nyögtem ki a végszót, majd Évához hajoltam, aki rögtön súgni kezdett.
 - És egyre kevesebben lesznek... - mormolta halkan a fülembe, válaszolva az első mondatomra...

Lassan kisétáltam a teremből, egészen a verőfényes napsütésbe.
Milyen fényes - néztem fel.
Végre akadt egy kis szabadidőm, ezért rögtön haza indultam.
Rutinosan felugrottam a száguldó acélrúdra, majd egészen hazáig csimpaszkodtam belé.
Nem is baj, ha pihenek kicsit...
A 700-as házakhoz érve kiugrottam, majd megcéloztam a sajátomat. Beléptem a szürkés üvegajtón, és ismét figyelemre se méltatva a liftet, a lépcsőn kezdtem felfutni. Ez már szokássá vált, hiszen ezzel az aprósággal meg tudom őrizni a kondim.
Hét emelet...
Felértem a lakásomig, ahonnan furcsa, füstszag szűrődött ki. Hirtelen berontottam az ajtón, és a füst forrásáig, a sütőig szaladtam.
Valami nincs rendben. Nagyon nem!
A pultról gyorsan levettem egy törölközőt, és bevizezve, az orrom elé szorítottam. Próbáltam elhessegetni a füstöt, majd kinyitottam az ajtaját.
Ó, nem!
Egy korommá égett csirke fogadott. Kihúztam a sütőlapot, és az erkélyre rohantam vele.
 - Kölcsy asszony! - kiáltottam remegő hangon, de nem vártam választ. Tudtam, mi történt.
Sebesen kinyitottam minden lehetséges ablakot, majd a törölközővel a számon a lépcsőházba futottam, ahol a falnak dőlve összerogytam.
Pedig tudhattam volna, sőt! Legbelül éreztem, hogy ez lesz.
Fürgén a telefonomhoz nyúltam, és egy sárga gombbal riasztottam a takarító szolgálatot.
Kölcsy Aguszta. Az első esetem... Annyira bizonyítani akartam apának, hogy mindent megtettem érte, és végül az én háziasszonyom lett.
El kellett volna köszönnöm. Sajnálom... - csordult ki egy kerek könnycsepp a szememből.

Mindenki, aki a közelemben van előbb utóbb eltűnik, velem együtt.

Beledőltem a karjaimba, és csak feküdtem. Nem gondoltam semmire; Vártam, hogy ideérjenek a takarítók,  és végre jobban érezzem magam.
Egyszer csak lépteket hallottam, lentről.
Biztos valaki elmegy...
Az idegen azonban felfelé jött. Megmászott minden egyes lépcsőfokot,  amíg fel nem ért a fordulóig. Áldós szemekkel figyeltem, ki lehet az, amikor ő lépett közelebb, majd megállt a lépcső kellős közepén.
 - Történt valami? - szólalt meg mély, dörgős hangon. Hát még a hangja is tökéletes... - Mi ez a füst szag? - mutatott a levegőbe.
 - Cszhagk - mormoltam, mert a törölköző, még az ajkaimra volt tapasztava.
Egy apró mosoly jelent meg az arcán, majd közelebb sétált.
Most idejön? Mit akarhat? Menj innen!
 - Elfelejtettem a csirkét... - motyogtam. Felesleges lett volna Agusztával kezdenem. Ő már elveszett, örökre.
 - Értem. Azt hittem valami baj van.
Persze, hogy baj van... Épp veled beszélgetek, mikor pont te vagy az, aki jelenleg a legnagyobb veszélyt jelenti rám! Meg akarsz ölni?
 - Semmi. - hallgattam el. - Te laksz a 6-osban igaz?
 - Eltaláltad, és te vagy Szerecsen Gábor lánya, - Igen, mindenki csak ennyit tud rólam... - a jogász.
 - Igen. - válaszoltam unottan. Akármennyire is vonzódtam hozzá, most a hátam közepére sem kívántam volna, mégis a vérnyomásom az egekben cikázott.
Szép. A híres Szerecsen Gábor lánya, a jogász, szívrohamot kap egy egyszerű férfi közelében...
 - Kérdezhetek valamit? - fordult felém.
 - Hány éves vagy?
Ez meg milyen kérdés?
 - 28.
 - Ó nem, én az igazi korodra vagyok kíváncsi, nem a pontszámaidra. 
Kétféle számítás létezik, pontszámok összegéből, és a leélt évekből. Ez utóbbit betiltották, hiszen nem ez határoz meg minket, hanem az eszünk. Elméletileg senkinek sem szabadna tudnia, de én kifejezetten figyelem. Izgalmas, hogy ilyen dolgot kérdezett.
 - Miért vagy kíváncsi rá?
 - Csupán érdekel, hogy egy olyan fiatal lány, aki emberi életeket dönthet el, hány évet élt.
Most mi legyen, mondjam el neki? Nem értem, miért is gondolkozok ilyesmin. Be van tiltva, mégis el akarom mondani! Legyen. Vállalom a kockázatot. Már annyi minden sakkban tart, hogy észre sem fogom venni, ezt az egyet.
 - 17.
***

 - Nagyon felelőtlen vagy. Ugye tudod? - nézett a szemembe, egy aggódó tekintettel.
Mi? Most meg miért néz így?Mintha tudna valamit, amit én nem.
 - Hogy érted? - kérdeztem.
 - Ez a csirkés dolog... Hát elég érdekes.
Akaratomon kívül is mosolyogni kezdtem. Mintha egy olyan emberrel beszélnék, akit teljesen hidegen hagyna az egész rendszerünk.
 - És te hány éves vagy? - váltottam komolyra a szavaimat.
 - A világ szerint 38 - mondta a vállát húzva.
Hogy micsoda? Hiszen még alig húsznak néz ki. Hogy kerülhet, egy ilyen okos ember, az én szerény 722-es házamba?
 - És igazából? - lepleztem a meglepettségemet.
 - 22.
Ennek a beszélgetésnek nincs értelme. Ő feljött, hogy ellenőrizze a füst forrását, de eszébe sem jutott beszélgetni velem, mégis itt van. Lekuporodott mellém, és válaszol a bugyuta kérdéseimre. Már az elején is tudtuk, hogy ő lesz a domináns fél, de ez már biztos. Egyáltalán miért lakik alattam? Hiszen nyilván több pontja van... 
 - Azt hiszem jobb, ha most megyek - folytatta, mire én csak bólintottam.
Akármennyire is éreztem veszélyesnek, hogy gyerekes érzelmek fűzzenek, egy olyan emberhez, akivel csupán pár mondatot beszéltem, kibiggyesztett ajkakkal néztem végig, ahogy lassan lesétál a lépcsőn. Felemeli a kártyát, majd belép az alattam lévő lakásba. Mámorosan gondoltam vissza, hogy mi is történt. Az illata, a szeme, a teste, és a haja.
Nincsenek érzelmeim. Hamarabb sajnálkozom azon, hogy csak pár percig beszélgethettem egy férfivel, mint Aguszta elvesztésén. Szégyen vagyok.
Ismét akadt okom, hogy sajnáltassam magam...
A takarítok hamarosan megérkeztek, és pár perc alatt ki is tisztították az egész lakást.
Amikor végeztek, visszaléptem a rezidenciámra, ami így még a szokottnál is idegenebb volt.
Mit keresek itt?
Besétáltam a fürdőbe, ahol elkezdtem kiengedni a forró vizet a kádba. A kerek mélyedésbe lassan csorogni kezdett  folyadék. Kiléptem a ruhámból, majd lomhán beleereszkedtem.
 - Ah... - leheltem, míg összehúzódva feküdtem.
Ilyenkor pár percre minden megnyugodott, és nem gondoltam semmire, csak játszadoztam a felszálló gőzzel.
A dolgok meg fognak változni. Úgy érzem, az érkezése sok mindent fel fog forgatni... Még csak a nevét sem tudom.
 - Egy képernyőt kérek a fürdőbe! - szólítottam a lakás robotszolgálatát. Szinte azonnal egy lebegő lézeres vászon jelent meg előttem. - Kérem az adatokat az alattam lakó személyről! - utasítottam.
 - Igenis! - válaszolta a gép.
 - Hm... Andrási Gergely - néztem fel a kijelzőre, ami felsorolta az összes publikus adatot. Harmincnyolc éves, és a 722-es házban él, katona. Katona? Hiszen ilyen pontszámokkal már mindenki politikus. Furcsa...
Ismét hátradőltem, elsüllyedve a gőzölgő vízben.
 - Andrási Gergely, az én hősöm. - nevettem el magam.
Miután kiélveztem a a kellemes melegedést, lajhár módjára felkeltem. Ahogy magam alá néztem, mindent körülvett a vér.
 - A fene! - motyogtam, majd gyorsan leengedtem a vizet, lezuhanyoztam, és kimásztam a kádból. Gyorsan magamra tekertem egy törölközőt, és vizes testtel a hátsó szobába futottam, egészen a testnövelőig.
Bemásztam az acélból készült kabinba, majd beállítottam az időpontot. Egy hét.
Ezt a szerkezetet a test gyógyítására találták ki, de a beépülése után hamar kiderült, hogy a nők gyengeségét is orvosolja. Olyan módon működik, hogy a benne fekvő ember teste annyi ideig "öregedik" ameddig a vírus el nem hagyja, de a gépben töltött két óra, a testnek egy napnak felel meg. Ezért is, a nők a ciklusukkor előszeretettel használják, sőt. 2040-óta már kötelezővé is tették.
A gépben feküdve az ember elalszik, de nem álmodik. Képszakadásszerűen, csupán kihagy pár órát, és rövid képfoszlányokra emlékezik, a lehetséges időről, amit kint tölthetett volna.
Megnyomtam a gombot, és elaludtam.
Végre egy kis idő, a gondolataim nélkül.
***
Mire felébredtem, az addig feszítő hasam, nyugodt volt. Én kivételesen kipihent voltam, amire már régóta nem volt példa. Ezért is várom ezt a pár órát, mert sikerül egy kicsit aludnom végre.
Kimásztam a bádogdobozból, és valami rendes ruha után akartam nézni, de... Ez meg mi a frász?
Kinéztem az üveg falon, és rettenetes látvány fogadott. A kezemet gyorsan a számhoz csaptam, és hátrálni kezdtem.
Az ég türkizes zöldé vált, és a sok ugyanolyan ház közül majdnem az összes égett, meg füstölt.
Ez, ez háború? Mi történhetett?
Sebesen a hálóba szaladtam, ahol az első szakadt farmert, és egy egyszerű fehér pólót magamra kaptam.
Remegő kezekkel húztam fel az egyetlen sportcipőmet, majd rögtön a lépcsőházba rohantam.
 - Hahó! - üvöltöttem. - Van itt valaki? - futottam le, mire hirtelen valaki megragadta a számat, a derekammal együtt, és hátrarántott.
Ki az? Most mi történik? Meg akarnak ölni?
Gyorsan hátrafordultam, mikor ő állt előttem, ujját a szájára tapasztva.
 - Pssszt!
Félek! - suttogtam volna neki, és hozzábújtam volna, de nem lehetett. Nekem ilyenkor is egy erős, önállónőnek kell látszanom! MINDIG! Talán ez egy próba?
 - Ez egy teszt? - suttogtam.
 - Nem tudom... - válaszolt rémült arccal.
Még alig láttam, de tudtam, hogy nem az az ijedős fajta. Vagy inkább sejtettem.
 - Mi történt? Én a testnövelőben voltam. - érdeklődtem halkan, miközben lassan lépkedtünk le a lépcsőn.
 - Egyszer csak bezöldült az ég, aztán a házak füstölni kezdtek, és robbanásokat is hallottam.
 - Kitört a forradalom?
 - Most, hogy a rendszer acélbiztos lábakon áll? Nem hinném... - mormolta, majd a kezét hirtelen a derekamra tette, és megállított. - Hallottad?
Egy apró reccsenés, majd csoszogás volt.
Most mi legyen? Felmenjünk, vagy le? Egyáltalán ez egy robot, vagy valami más?
 - Gyere! - ragadta meg a kezem, majd felfelé kezdett húzni. Csendesen felosontunk a hatodikra, ahol beléptünk az ő lakásába.
Minden ugyanolyan steril, és sivár volt, akár csak az enyémben, azonban elértünk egy rejtett szobáig. Kitárta a fémajtót, és mögötte ezernél is több fegyver volt.
Mi a...? 
Csak tátott szájjal bámultam, ahogy bemegy, és otthonosan mozog a rengeteg eszköz között. A baj csupán az volt, hogy ez még vonzóbbá tette.
 - Tessék! - nyomott a kezembe, egy hatalmas fegyvert.
 - De én nem értek ezekhez. - néztem rá megvetően.
 - Figyelj! - jött közel hozzám. - Ezt a kart kell meghúzni, hogy tölts, ezzel pedig lősz - mutogatta a gombokat a bonyolult masinán. - De csak végső esetben használd!
 - Rendben! - válaszoltam határozottan.
Érzéketlen vagyok, és már nem is tudom mire gondoljak. Egyrészt rettegek, hogy mi történhetett, és biztosra veszem a közelgő halálom. Viszont másrészt szégyellem, hogy a közelében csak egyre jobban dobog a szívem, de ő ebből mit sem sejt. Nem tudom éreztetni vele. Bár, jelenleg ez az utolsó problémám, mégis... Az utolsó perceimet boldogan szeretném tölteni.
 - Menjünk! - utasítottam, mire csak csábítóan visszanézett. Valószínűleg érezte, hogy kiszolgáltatottságomban próbálok erős maradni.
Lomhán lesétáltunk a lépcsőn, majd megálltunk.
Bár ki is legyen az, aki a földszinten áll, robot, katona, vagy lázadó, végeznünk kell vele, aztán elmenekülni. Valahová, ahol nem találnak meg. Túl kell élnem! Vilma, éld túl!
Nekidőltem a lépcső korlátjának, majd óvatosan előre hajoltam.
Mi a szar?
Lélegzetvisszafojtva mértem fel azt az izét, ami előttem állt. A felépítése egy emberéhez hasonlított, viszont a bőre, türkizzölden csillogott. A hatalmas, kerek fején nem volt haj, csupán sok apró bőrkeményedéses pikkely, ami az egész testét borította, kivéve a fekete bőr ruháját. A hátán egy páncélhoz hasonlító matt vért lógott, és a derekára sok kis zseb, és három fegyver volt szerelve.
 - Ez nem ember, de nem is robot - húzódtam vissza, rémülten.
 - Akkor mi?
 - Nem tudom... - szóltam elkeseredetten, mire ő is felnézett egy percre. - Mit csináljunk? - folytattam.
A lény hirtelen megfordult, és felénk indult.
Most mi legyen? Lelőjük, vagy tud beszélni? Vagy meg fog ölni minket? NE!
A valami az oldalához nyúlt, de többet nem láthattam, mert Gergő megragadta a kezem, és felhúzott.
Teljes erőből rohanni kezdtünk, és a jelek szerint a lénynek nehezére esett megmászni a lépcsőket.
 - Mi franc? Most mi lesz? - pánikoltam.
 - Állj! Nyugodj meg! Nincs más választásunk, végeznünk kell vele... - ordított rám, de látszott rajta, hogy ez nem csupán egy egyszerű ellenfél.
Különben is, azt sem tudjuk, hogy micsoda, nem is beszélve a legyőzéséről. Bár, ha...
 - Van egy tervem - bólintottam.
 - Mi?
 - Csapjuk csapdába! - mutattam a lépcsővel szembeli ajtóra, aztán fölötte lévő falra. - Te felmászol a lépcső fölé, én pedig szemben fogok ülni. Egyenesen kezd támadni, mire te ráugrassz.
 - Jó ötlet, de mi van ha...? - halkult el.
 - Legalább az egyikünk életben marad.
Elfoglaltam a helyem, és az ajtó elé ültem, kezemben az óriási fegyverrel, míg ő felmászott a falból kiálló korlátra.
Mi lesz most? Mi van, ha végem? Úgy is sejtettem, hogy hamarosan meghalok, így legalább megmentek valakit, aki... akiért dobod a szívem, de ő még csak nem is sejti. Édes mindegy.
Hirtelen hallani kezdtem a lény óvatos lépteit, és kétségbeesetten remegni kezdtem. A kezem izzadt, és a szívem majd kiugrott a helyéről. Ezek lennének az utolsó perceim?
Felnéztem Gergőre, aki csak egyszerű nyugodtságot sugallt felém. Legyen hát!
A titokzatos élőlény lihegése, és csoszogása már teljesen kivehető volt. Tudtam, hogy pár pillanaton belül befordul a fordulón, és gyorsan indul majd meg.
Hirtelen megláttam a türkizzöld lényt, ami egy furcsa hörgés után vérfagyasztóan felém kezdett rohanni.
Mikor lesz vége? Mikor lesz vége? Mikor lesz vége? - hunytam le a szemem, mire egy csattanást hallottam.
Gergő ráugrott a valamire, és sikerült egy kést a nyakába szúrnia, ahonnan valamiféle kék folyadék kezdett szivárogni, viszont még koránt sem halt meg. Felugrott, majd előszedve a három ujján lévő karmokat visszaakart vágni, de fogtam a nagy gépet a kezemben, és meghúztam rajta az összes kart, mire egy vörös lángnyaláb találta telibe az idegent, ami egyenesen az épület oldalának csapódott, egy nagy mélyedést hagyva azon.
 - Jól vagy?- futottam oda a megmentőmhöz.
 - Minden oké! - dőlt a falnak, ugyanis a derekában volt három szúrás, amit a szörny körmei hagytak ott. - Szépen kivégezted - nézett a tetemre, ami teljesen megroncsolódott. Csupán pár kékes húsdarab maradt a lélegző lényből.
Túl éltük. Hihetetlen, hogy megöltem egy ilyen izét.
Még fel sem foghattam, hogy mi történt, mert egyszerre valami hatalmas, fülsüketítő kürt szólalt meg,
 - HÖLGYEIM ÉS URAIM! MEGTALÁLTUK A KIVÁLASZTOTTAT. A SZOMSZÉDAINKKAL KÖTÖTT EGYEZSÉG ALAPJÁN, AZ ELSŐ EMBER, AKI MEGÖLI AZ EGYIK VENDÉGÜNKET, ELUTAZHAT AZ Ő BOLYGÓJUKRA, ÉS KÉPVISELHETI FAJUNKAT. A SZERENCSÉS NEM MÁS, MINT A HÍRES MAGYAR POLITIKUS, SZERECSEN GÁBOR EGYETLEN LÁNYA, SZERECSEN VILMA. KÖSZÖNJÜK A FIGYELMET, TOVÁBBI BÉKÉS MŰVELŐDÉST! - olvasta fel hideg hangon a nagy robot, amelyet a föld minden pontján hallani lehet.
 - Mi a franc? - kiáltottam fel. - Ez most én vagyok? Hogy el kell mennem? MI? - viszolyogtam, majd sebesen a lakásba futottam, a mobilomért, ahol rögtön tárcsáztam a nevet. Szerecsen Gábor.
 - APA! Mi a franc ez? - hadartam, miközben Gergő nyugtató arckifejezéssel próbált közeledni.
 - Nyugodj meg! - ordított rám, mire megszeppentem. - Hallottad nem? - halkult el.
 - D-de...
 - Miért pont te? Mi a fenéért kellet megölnöd egy olyan izét?
 - És te miért nem szóltál?
 - Titok volt. Csak a leghatalmasabbak tudtak róla.
 - Ajj... Mit kell tennem?
 - Tűrj! Tedd amit mondanak, és nem lesz baj!
 - Rendben!
 - Vigyázz magadra! Szeretlek!
Életemben először hallottam ezt tőle. Tehát tényleg nem direkt csinálta. Sőt, meg akart óvni előle... Most mi lesz?
Leraktam a telefont, majd Gergő felé fordultam mérgesen.
 - Te tudtad igaz? Azért segítettél megölni, ugye? - léptem oda hozzá hangosan.
 - Dehogy is! Mit gondolsz? Én csak egy egyszerű katona vagyok.
 - Ahh... Mindegy... Most már. - lehajoltam, majd leültem a földre. - Minden esetre, neked kellemes életet. Bújj el, nehogy megtaláljanak.
 - Nem kell. Itt maradok. - rogyott le mellém. Érezhette, hogy nem könnyű nekem.
Tessék Vilma, megint hülyeséget csináltál. Bent kellet volna aludnod az acélágyban még két napig...
Csak csendesen ültünk a szekrénynek dőlve, mikor hirtelen lépteket hallottunk, és a nyitott ajtóban egy, az előzőhöz hasonló, lény jelent meg.
 - Kérem jöjjenek velem! - jelentette ki, egy az arcán lévő fordítógép segítségével.
 - Mindketten?
 - Igen.
Együtt felálltunk, majd kisétáltunk. Az idegen előttünk lépkedett, kezében egy hatalmas puskával. Elsétáltunk a tetem mellett, amire a lény hidegen nézett fel. Leoldalogtunk szó nélkül a földszintre, majd kiléptünk az épületből, ami előtt egy hatalmas repülő állt.
Nem volt túl új, az embereknek is hasonlóak voltak, viszont ez nem csillogott, teljesen matt volt.
A hajó előtt egy az előzőeknél sokkal szebb teremtmény várt minket. Az arca teljesen hasonlított egy emberére, viszont a feje, kerek, és kopasz volt. A türkiz bőre fölött egy egyszerű, hosszú fehér ruhát viselt.
 - Üdvözöllek titeket! Én vagyok a követ, aki elkísér titeket, az Alietnára. - szólalt meg egy bársonyos magas hangon. - Kiválasztott, kérlek hozd barátodat, és fáradjatok fel velem a repülőre.
 - Várj! Neki is jönnie kell? - kérdeztem felháborodottan.
 - Ha jól tudom, a ti fajotoknak szüksége van egy ellenkező nemű egyedre a szaporodáshoz.
 - Igen, de... - néztem Gergőre, aki ugyan nyelt egy nagyot, de utána bólintott.
Hihetetlen, hogy önzőn képes voltam őt is belerángatni ebbe a dologba. 
Összeszorítottam az öklöm, majd folytattam.
 - A mi bolygónkon az a szokás, hogy érzelmek alapján válasszuk ki a párunkat.
 - Éppen ezért választottuk őt. - nézett rá haragosan. - Viszont legyen vele óvatos.
Én vettem egy nagy levegőt, míg a követ lassan a gép felé kezdett sétálni, mi pedig szó nélkül követtük.
 - Ezzel a kis hajóval utazunk egy másik bolygóra? - értetlenkedtem.
 - Nem. Azzal - mutatott oldalra, egy hatalmas űrhajóra.
Ekkorát még soha sem láttam. Háromszor akkora, mint az Eiffel torony.
A böhöm nagy gép szintén matt volt, és korom sötét.
Ez így nincs rendben. Egyedül Apa szavaiban bízhatok, és remélhetem, hogy egyszer még visszajövök szeretett földemre.












4 megjegyzés:

  1. Szia!

    Nos, itt vagyok, ahogy ígértem, mert felkeltette az érdeklődésemet a leírás. (Na meg a design: egyszerűen gyönyörű *-*)
    Először is: szerintem nem baj, hogy nincs prológus, sőt, örülök neki. Legtöbb esetben nem indokolt, és a legtöbb ember abszolút nem tud prológust írni (avagy összetéveszti a fülszöveggel.)

    Na, de a lényeg!

    Helyesírás: vannak szavak, amiket külön írsz, pedig egybe kéne, és fordítva. Vesszőhibák is előfordulnak (kinél nem?), és a számokat illik kiírni betűvel. Sorkizártra sem ártana tenni a szöveget. "betegség. - mormoltam." - nem kell pont, és máshol sem, ahol írtál, csak indokolt esetben. (Itt el van magyarázva: http://fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=81823&i=1 )
    Na, de nem kukacoskodom, csak gondoltam, megemlítem. Engem ezek kissé megakasztottak. Könnyen lehetne őket javítani, (javaslom béta segítségét) és noha én átsiklottam a legtöbb ilyenen automatikusan, mert vitt előre a történet, nem árt ezekre ügyelni. Hisz maga a történet baromi jó, ezért megérné ezeken is csiszolni. ;) ((Milyen az az "áldós szem"? Én árgusról hallottam csak.))

    A fogalmazásmód elnyerte a tetszésemet, választékos, olvasmányos, gördülékeny.

    A történet: végig fent tudtad tartani az érdeklődésemet (pedig nálam ritka az ilyen). Erről a besorolásos-módszerről a Fallout 3 nevű, posztapokaliptikus játék jutott eszembe (kedvenc, ha még nem ismered, tudom ajánlani, mert témába vág.)
    Maga az ötlet eredeti, kreatív, tetszik, hogy el mersz és el tudsz rugaszkodni a megszokott sablonoktól. Valami újat mutatsz, valami egyedit. Ugyan nem tudtunk meg sok mindent, és jó pár kérdés merült fel bennem, amikre remélem, választ fogok kapni, de ígéretesnek tűnik így első blikkre számomra.
    Várom a folytatást, és tényleg bocsi a szőrszálhasogatásért, abszolút segítő szándékkal írtam. :)

    Luna

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Luna!

      Köszönöm szépen a véleményt! Nagyon meghatott, hogy pont te írtál, hiszen már régóta imádom a blogotokat, és ugye nekem ez az első, ezért még sokkal jobban esett. A helyesírásom bevallom nem az igazi, de dolgozom rajta, és úgy érzem egyre jobban megy. A történetről pedig csak annyit, hogy próbálom izgalmassá tenni, remélem ez a későbbiekben is sikerülni fog.

      Hedvig Tris

      Törlés
  2. Ahoi! - utánozlak.

    Szóval, tudom, hogy már sokkal előbb olvastam a fejezetet és, egy szinten belsősnek is számítok, de most komolyan.. Muszáj kifejeznem, hogy mennyire imádom...
    Fantasztikus! :D Oké kifejtettem szia... Na nem. Az első fejezetből még alig derült ki valami, és ez csak fenntartja az érdeklődést, ami megnyerő. Vilma karaktere látszik, hogy harcol önmagával, és ez nagyon egyedi. Szinte mindenki erős, egyenes embereket hoz létre, bátor döntés, hogy te egy ennél bonyolultabb, "gyengébb" lányt választottál főszereplőül. Ennyi volt, amit ép ésszel mondhattam, a többi már csak imádás lenne. Rettenetesen várom a következő fejezetet, és az erre járóknak üzenem, hogy nagyon gyorsan iratkozzanak fel, mert szerintem ez megérdemli a figyelmet! :)

    VálaszTörlés
  3. Á, te folyton csak túlzol, minden esetre örülök, hogy lesz egy örök követőm, és ezúton is szeretném megköszönni, hogy támogatsz, tartod bennem a lelket, és még nálam is jobban hirdeted a blogot. Köszönöm! ^^

    VálaszTörlés